A sok sporttörténettel foglalkozó szakember által sportolónak tekintett gladiátorok képe árnyaltabb a közismertnél: a gladiátorok között gyakoriak voltak a dicsőségért, pénzért önként részt vevő személyek is, a harcok pedig általában nem az utolsó vérig tartottak.

Ha a nyilvános kivégzésre szánt – így például a vadállatok elé vetett – embereket nem soroljuk tévesen közéjük, a gladiátorok három csoportból kerültek ki: a rabszolgák, a bűnözők és az önkéntesek közül. Utóbbiak akár a társadalmi elit tagjai is lehettek! Az aktív gladiátorok a rabszolgákhoz hasonló jogokkal rendelkeztek, mások kezében volt az életük. A házassághoz, családalapításhoz, pénzgyűjtéshez és ezzel szabadságuk megváltásához, megélhetésük biztosításához azonban még így is joguk volt, étkezésük pedig a szabad szegényekénél jobb és rendszeresebb lehetett. A bűnöző gladiátorként pedig a közönséget szórakoztatva – amennyiben elég viadalt túlélt – újra a társadalom elfogadott tagjává válhatott, korlátozott jogokkal. A jobb étrend és a népszerűségük (a népszerű gladiátort élve akarták látni a nézők) lehetett az oka annak is, hogy számos vesztett harc ellenére békében öregedhetett meg sok gladiátor. Így kerülhettek gladiátorok visszavonulásuk után gazdag emberek, sőt akár a császár testőrségébe is. A gladiátor a társadalom peremén élő személy volt, egyidejűleg azonban hősként és szexuális szimbólumként is tekintettek rájuk: magas társadalmi helyzetű asszonyok keveredtek gladiátorokkal kapcsolatba, és dalok, képek, falfirkák készültek a sokak által kedvelt harcosokról. Rossz sorban élő szabad emberek számára a gladiátori élet lecsúszást jelentett, ám egyben kitörési lehetőség is volt. Más volt a helyzetük azon szabad embereknek, akik kizárólag a dicsőségért léptek porondra. Ezek az „amatőrök” nem pénzért, kizárólag férfiasságuk bizonyításáért harcoltak, és ezért nem érte semmilyen hátrány őket, amíg ezt ingyen tették.

Ahogyan ezt kötetünkben részletesen alátámasztjuk, a sport mint komoly tevékenység vallási rituálékra, háborús játékokra vezethető vissza, illetve azokkal rokonítható. Kezdettől fogva megfigyelhető benne a versenyzés, a kiválóságra, emberfeletti teljesítményre való törekvés akár a sportoló élete árán is. Gyakran találkozhatunk azzal a Coubertin báró által is hangoztatott szólammal, mely szerint „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.” Ez nem azonos tartalmú a görög forrásokban olvasható felfogással, amely szerint a versenyzőknek a részvétel és főként a győzelem volt fontos, a második hely nagy szégyent jelentett. Valójában az ősi olimpián részt vevők számára kezdettől a győzelem volt a cél, amiért volt, hogy az életüket is adták! Olyannyira így volt ez, hogy az önmagukat esélytelennek ítélő görög versenyzők gyakran már a felkészülés során feladták a versenyt, így elkerülve a nyilvános vereséggel járó szégyent. Nehéz tehát határozott vonalat húznunk a véres olmék, görög vagy római példák és a mai kor esetenként halálos végű vagy komoly sérülésekkel járó küzdelmeit vívó profi sportolói közé.

Hazánkban a sporttudományban, így a sporttáplálkozásban tévesen az egészség-centrikus megközelítés terjedt el, az étrendi teljesítményfokozás létének tagadásával együtt. Az ősi hagyományok alapján azonban nem tarthatjuk kétségesnek, hogy a versenysportban kizárólag a győzelem a fontos – legalább önmagunk legyőzése. A versenysportolók étrendjének összeállítását a történelmi háttér és filozófia ismeretében ilyenformán nem az egészséges táplálkozás mérsékelt átalakításával érjük el: az étrend összeállítása a teljesítmény fokozásának és mint közvetett teljesítményfokozó módszernek a sérülések prevenciójának van alárendelve.

A témáról és kapcsolódó területeiről részletesen a Teljesítményfokozó sporttáplálkozás könyvben olvashat az érdeklődő!